Klió 2001/2.
10. évfolyam
A recenzált mű a korábbi kutatásoknál szélesebb – kritikailag számos részletében átértékelt – forrásbázis alapján, több historiográfiai tévhitet cáfolva rekonstruálja a Fjodor Alekszejevics Romanov halála (1682), illetve I. Péter hatalomátvétele (1689) között eltelt drámai időszak politikatörténetét, a vezető intézményekben (a Bojár Dumában, a bojár bizottságokban, az „Uralkodó Udvarában”) egymással rivalizáló érdekcsoportok hatalmi küzdelmét.
A vizsgált korszak jelentősége abban rejlik, hogy a péteri abszolutizmus a régenskormányzat specifikus viszonyai által teremtett kihívásra adott reagálásként született. A szerző kimondatlanul is arra keresi a választ, hogy a hatalom gyakorlásának bázisát jelentő, erősen rétegzett, egységes korporációt alkotni nem képes nemesi társadalom az önszerveződés és érdekérvényesítés milyen fokán állt a korlátlan egyeduralom intézményes bevezetésének küszöbén, azaz, hogy az I. Péter által megteremtett hatalomgyakorlási mechanizmus miként vezethető le az uralkodói akarattal szemben ellensúlyt képezni nem tudó politikai osztály (a fő- és a köznemesség) gyengeségéből. A monográfia egyben ismételt cáfolata annak a közkeletű hiedelemnek, miszerint a korlátlan egyeduralom attól kezdődően létezett a moszkvai államban, hogy III. Iván (1402–1505) elsőként az orosz monarchák közül felvette címei közé az „autokrátor” (szamogyerzsec) titulust.
Alekszandr Szergejevics Lavrov a fiatal orosz történészek azon köréhez tartozik, melynek tagjai a filológiai forráskritika igényes tradícióin nőttek föl, s pályájukat már az ideológiát tekintve semleges környezetben kezdhették meg. A kivételes erudícióval rendelkező szentpétervári kutató 1991-ben megvédett kandidátusi disszertációjának bővített és javított változatát jelentette meg a fenti címen.
Az 1680-as évek elején Oroszország bel- és külpolitikai válaszúthoz érkezett. Az állami tulajdonú „pomesztyére”, azaz a fegyveres szolgálatért kiutalt földbirtokokra alapozott katonai-szolgálati társadalmi rendszer súlyos válságba került. Fjodor Alekszejevics cár újításokkal kísérletezett. A „mesztnyicsesztvo” (tisztségek adományozása előkelőségi rangsorrend alapján) intézményének eltörlése 1682. január 12-én vákuumot teremtett a politikai életben. A bevezetésre váró reformnak kellett volna újjárendeznie a dumai és az udvari méltóságok egymás közti hierarchiáját. A bizonytalanság szétzilálta az uralkodó osztályt. A kormány következetlen egyházpolitikai lépései hozzájárultak a politikai helyzet destabilizálódásához. (1682-ig az óhitűek abban reménykedtek, hogy visszaszerezhetik elvesztett befolyásukat.) Lejárt a Rzeczpospolitával 1667-ben tizenöt évre megkötött andruszovói fegyverszünet határideje, ezzel Kijev és a balparti Ukrajna ideiglenes Oroszországhoz csatolásáról aláírt egyezmény is hatályát vesztette. Fölmerült a kérdés, hogyan tovább: háború a „zavaros időszak” óta legfőbb ellenséggel, vagy szövetség egy török- és (krími) tatárellenes összefogás reményében.
Fjodor Alekszejevics hirtelen halála 1682. április 27-én dinasztikus válságot robbantott ki. A Bojár Duma (cári tanács) és a Nariskin család vezette udvari klikk megsértve az ősi moszkvai tradíciókat – az utód nélkül elhunyt uralkodó testvérei közül – nem az idősebbet, Marija Miloszlavszkaja félkegyelmű fiát, Ivan Alekszejevicset, hanem Alekszej cár második házasságából, Natalja Nariskinától született fiatalkorú gyermekét, Pjotr Alekszejevicset (I. Pétert) emelte trónra.
Az 1682. május 15-17-én spontán módon kitört sztreleclázadás alatt a Bojár Duma több befolyásos személyiségét meggyilkolták. Az áldozatok között volt az 1670-es évek végi–1680-as évek eleji reformok támogatóinak többsége. A legfelső állami szervek tevékenysége megbénult. Moszkva néhány hónapra a sztrelec garnizon ellenőrzése alá került. A helyzetet kihasználta a Sztrelec Kormányszék (Sztreleckij Prikaz) vezetője, a Bojár Duma tagja, Ivan Hovanszkij herceg, aki ügyesen lavírozott a helyőrségi főtisztek és a bojárok között. A Nariskin-többségű régi duma eltűnése után a tanácson belüli erőviszonyok megváltoztak a Miloszlavszkij-klán javára. Ivan Alekszejevicset – a sztrelecek követelésére – május 26-án cárrá kiáltották, majd június 25-én Péterrel, társcsászárával együtt megkoronázták.
Az uralkodásra képtelen, illetve éretlen két monarcha gyakran tartózkodott a veszélyes fővároson kívül. Az ország kormányzását egy szűk körű, változó összetételű bojár bizottság ragadta magához, amelynek élén Ivan Hovanszkij herceg állt. A testületnek voltak történeti előzményei. Az uralkodó távollétében Moszkva irányítását általában néhány fős bojár komisszióra bízták. A Hovanszkij-bizottságot a Bojár Duma tagjaiból állították össze. A főúr konszolidálhatta volna hatalmát, ha a szokásjognak megfelelően régenstanáccsá alakítja a testületet, de nem élt a lehetőséggel. Ehelyett alacsony rangú köznemeseket emelt a Bojár Duma különböző pozícióiba, hogy az így létrehozott klientúra segítségével biztosítsa családja dominanciáját az ország vezető hivatalaiban.
A cári testvérpár környezetét alkotó előkelőségek és a Bojár Duma arisztokratái szembenálltak a sztrelecekre támaszkodó Hovanszkijokkal. A dölyfösségében óvatlan Ivan és Andrej Hovanszkijt az ellentábornak sikerült belekevernie egy kreált felségárulási perbe, majd kivégeztetni (1682. szeptember 17.). A sztrelecek ellenállását a nemesi népfólkelő csapatok gyorsan leverték. A hatalom a bojárok kezébe került.
A Miloszlavszkijok uralta duma egy különbizottságra (kvázi bojár kormányra) bízta a rendcsinálást, amely munkája végeztével átadta a kormánypálcát Szofja Alekszejevnának (a félkegyelmű Iván cár huszonöt éves nővérének). Szófia régenssége 1682 őszétől vette kezdetét. Az Ivan és Péter trónra lépését szankcionáló – 1682 májusában befejeződött – országos gyűlés határozataiba utólag interpolálták azt a részt, mely elbeszéli, hogy a követek régensi jogkörrel ruházták föl Szófiát. A fiatal nő hatalmi aspirációi előtt csak a Hovanszkijok kivégzése és a sztrelecek megzabolázása után vált szabaddá az út. Az első uralkodói rendeletek, amelyeken a fivéreivel együtt Szófia neve is szerepel, 1682 őszétől datálódnak. Szófia régenssége példátlan eset az orosz történelem addigi menetében: a végső döntés joga nem egy régensi „tanácshoz”, hanem egyetlen személyhez, ráadásul nőhöz került.
A Miloszlavszkij- és a Nariskin-klán rivalizálása folyamatosan változó erőviszonyok mellett, de a sztrelec lázadás óta a Miloszlavszkijok egyértelmű fölényével zajlott. A Miloszlavszkij család három tagja ült a Bojár Dumában, ahol kiterjedt rokoni és személyes kapcsolatokkal is rendelkeztek. Javukra szólt, hogy a társcsászárok közül Ivan rangidősnek számított, ezért az ő udvarában szolgált az arisztokraták többsége, míg Péter környezetében a bojárok közül csak kevesen tartózkodtak. A Nariskinek rokonait és híveit a Miloszlavszkijok fokozatosan kiszorították a kormányszékek vezetéséből, illetve távoli közigazgatási székhelyekre küldték vajdai szolgálatra.
Szofja Alekszejevna régenssége a bojárok korlátlan hatalmának „ezüstkora” lett. A cárkisasszony erősen függött a tanácstól, akaratát csak akkor tudta érvényesíteni, ha személyesen megjelent az üléseken. A duma egyik legbefolyásosabb tagja Vaszilij Golicin herceg, Szófia kegyeltje volt. Golicin 1682 nyarán lépett szövetségre a Miloszlavszkij-klánnal. (Előtte a Nariskinek reformpolitikáját támogatta.) 1682 végére már nemcsak a diplomácia, de a fegyveres erők irányítása is az ő kezében összpontosult. A hatalom koncentrálása miatt azonban hamarosan szembekerült az arisztokráciával, amely előbb Ivan Miloszlavszkij (a cár nagyatyja, a duma doyenje) mellett, majd a halála után Ivan Alekszejevics trónja körül csoportosult.
A régenskormányzat ideje alatt a Bojár Duma nagy létszámúra duzzadt és elérte a 100 főt. (A Miloszlavszkijok és a Nariskinek egyaránt köznemesi klientúrájuk alacsonyabb dumai pozíciókhoz juttatásával akarták politikai bázisukat erősíteni.) Az államirányítás operatív kérdéseit a tanács tagjaiból összeállított különbizottságokra bízták. Ezek az ad hoc testületek a feladataiktól függően rövidebb-hosszabb ideig működtek. Kivételt képezett az Ítélőszék (Raszpravnaja Palata, a. m. „Itélő Terem”), amelynek élén Mihail Golicin herceg állt, aki bár nagybátyja volt Vaszilij Golicinnek, de inkább rivalizált, mintsem együttműködött befolyásos rokonával.
Alekszandr Lavrovnak sikerült új forrás bevonásával egyértelműen tisztáznia az Ítélőszék kompetenciáját. A korábbi historiográfia ezt a kérdést homályban hagyta. A testület az arisztokrácia peres ügyeinek fellebbviteli döntőbíróságaként működött, illetve állást foglalt a kormányszékek közötti jogköri átfedések mezsgyéjén keletkezett vitákban. Sajátossága abban rejlett, hogy olyan bojárokból állították össze, akik nem vettek részt egyetlen prikaz irányításában sem, ezért kevésbé lehettek részrehajlóak. Ítélőszékeket korábban is felállítottak ideiglenes jelleggel, de azok az uralkodó távollétében bíráskodtak. Az 1683–1694 között gyakorlatilag állandóan működő Raszpravnaja Palata tevékenysége ellentétes tartalmat nyert: a dumának a cár(ok) részvételével ülésező, szűkebb (11–24 tagú), vezető testületévé változott. Létrehozásának szükségességét a törvényhozói (teljes létszámú) Bojár Duma, a bírói, a diplomáciai, és a közigazgatási funkciók szétválasztása indokolta, az előterjesztések nagy száma miatt. Külön bojár bizottság tárgyalta a külügyeket, egy másik, a Nyikita Odojevszkij herceg vezette komisszió pedig kvázi bojár kormányként irányította a végrehajtó szerveket. Ez utóbbi tagjait (a Golicin bizottsággal ellentétben) olyan dumatagokból válogatták, akik valamely fontosabb kormányszék igazgatásáért feleltek. A különféle bojár komissziók közül az Ítélőszék élettartama volt a leghosszabb. Hatalomátvételekor I. Péter lecserélte az egész testületet, majd 1694 márciusában meg is szüntette, igaz, a XVIII. század elején újra létrehozta.
A Miloszlavszkij-párt belső megosztottsága 1683/84-ben mélyült el a külpolitikai dilemma megoldása kapcsán támadt viták hevében. Vaszilij Golicin és Szófia a lengyelekkel kötendő örökbéke mellett érvelt. Jan Sobieski Bécs falai alatt kivívott diadala óvatosságra intette az orosz diplomatákat. Az 1681-es bahcsiszeraji szerződés sem Moszkvában, sem a krímiek körében nem váltott ki elégedettséget. Küszöbön állt az újabb háború a délvidéken. Golicin szívesen csatlakozott volna a pápai védnökséggel szerveződő törökellenes Szent Szövetséghez. E koncepció ellen lépett fel a dumában Fjodor Szaltikov bojár és Pjotr Prozorovszkij herceg, az Iván cár környezetéhez tartozó két főúr. Mindketten a lengyelekkel megvívandó háborút, a belorusz és ukrán lakta területek elfoglalását szorgalmazták.
A „lengyel kérdés” eldöntésére 1683–84-ben országos gyűlést hívtak össze, mivel a háború megindításáról szóló határozat valaha ezen a fórumon született (1651–53). A kormányzat arra törekedett, hogy a választott képviselők a köznemesség felső rétegeiből kerüljenek ki, de a szigorú előírásoknak (lényegében cenzusnak) számos esetben nem tudtak eleget tenni a földbirtokosok elszegényedése miatt. A választógyűlésekre az volt jellemző, hogy a központi területeken minimális érdeklődés mellett, a perifériákon viszont tömeges részvétellel és nagy aktivitással zajlottak. Ez utóbbiban szerepet játszott, hogy a birodalom végein a privilegizált katonai társadalmi osztály legalsó kategóriáit kitevő, nem születési jogon („po otyecsesztvu”), hanem toborzás útján („po priboru”) állami szolgálatba fogadott fegyveres elemek (kozákok, sztrelecek, stb.) alkottak többséget, akik magukkal hozták a népi önszerveződések közösségi aktivitását. Ők viszont – a moszkvai kormányszék végrehajtási utasítása értelmében – csak passzív választójoggal rendelkeztek. Az 1683–84-es országos gyűlésre végül 70 fővárosi követ, illetve 102 vidéki „szolgáló városban” (katonai-közigazgatási központban) megválasztott 173 képviselő érkezett a Kremlbe. A köznemesség elitje, amire a kormány támaszkodni óhajtott – Lavrov számításai szerint – nem jutott abszolút többséghez. A megjelentek jelentős hányada anyagilag megterhelő kötelezettségnek tekintette a részvételt. A fórum nem hozott semmilyen döntést. A követek igazi aktivitást az önfeloszlatást kérő kollektív petíció benyújtásakor fejtettek ki. Az 1683/84-es országos gyűlés az utolsó, amelyen a vidéki nemesség részt vett. Az egzisztenciális lecsúszás (az adózó néprétegek életszínvonalára) indifferenssé tette a köznemességet az országos problémák iránt. Éppen ez az attitűd, a földbirtokosok tömegeinek önkéntes elzárkózása a politikai küzdelemben való részvételtől készítette elő a talajt I. Péter 1689 szeptemberi hatalomátvétele számára.
A „moszkvai szolgáló nemesek” (az uralkodó osztály hierarchiájában a dumai rangokat viselők, illetve a vidéken élő nemesek közötti, privilegizált társadalmi helyzetet élvező fő- és köznemesek, összefoglaló néven az „Uralkodó Udvara”) alkották azt a réteget, amelyből a mindenkori duma eljövendő tagjai rekrutálódtak. A „moszkvai szolgáló nemesek” perspektívában gondolkodtak. Nem a félkegyelmű cártól és becsvágyó nővérétől remélték karrierjüket, hanem I. Pétertől. 1684/85-ben néhány esetben előfordult, hogy több moszkvai előkelőség kihúzta magát olyan formális udvari kötelezettség teljesítése alól (részvétel Ivan Alekszejevics kíséretében a cár „kivonulásai” alkalmával), amit a Miloszlavszkijok iránti hűségük kinyilvánításaként lehetett volna értelmezni. A régenskormányzattal szembeni óvatos „ellenzékiségük” ütközött ki az 1687-es első krími hadjárat idején is. Egyes képviselőik demonstráltak Vaszilij Golicin herceg ellen, amikor az „európai mintára” szervezett lovasszázadokba, nem pedig (az egyébként eltörölt mesztnyicsesztvót figyelembe vevő) régi hadrend szerint osztották be őket. Az intézkedést azért sérelmezték, mert társadalmi pozíciójuk degradálásának veszélyét látták benne. Az ellenállást Golicinnek sikerült gyorsan letörnie. A nyílt konfliktus következménye mégis az lett, hogy az érintettek 1689 őszén a Nariskinek oldalára álltak.
Az orosz-lengyel „örökbéke” megkötése 1686-ban megerősítette Vaszilij Golicin pozícióit. Az általa vezetett első (1687) és a második (1689) krími hadjárat eredménytelensége azonban megrendítette tekintélyét, a krími kánnal folytatott konfidenciális tárgyalások pedig egyenesen hazaáruló hírébe hozták irigyei és ellenségei körében. Ráadásul 1687-től (I. Péter nagykorúsága napjának rohamos közeledtével) elkezdődött a Nariskinek híveinek gyarapodása a dumában. A tanács feletti ellenőrzés megszerzéséért a Miloszlavszkijok, a Nariskinek, illetve Vaszilij Golicin között dúló küzdelem 1688 végén–1689 első felében jutott el a tetőpontjára, de I. Péter hatalomátvételéig nem dőlt el. Ez volt az egyik oka annak, hogy Szofja Alekszejevna és Pjotr Alekszejevics összecsapásának kritikus napjaiban a Bojár Duma semleges maradt.
I. Péter nagykorúságának demonstrálása Jevdokija Lopuhinával kötött házassága révén ( 1689. január 27.) megfosztotta a régenskormányt a gyámkodás formális jogától. Vaszilij Golicin a konstantinápolyi pátriárkához fordult, hogy kipuhatolja Szófia megkoronázásának esélyeit.
A két testvér konfliktusa 1689 augusztusában a végkifejletéhez érkezett. Szűk körben ismertté vált egy Péter elleni állítólagos összeesküvés terve. A Nariskinek kezdetben csak a dumát revolverezték a vizsgálati anyaggal, majd augusztus végén a vádakat Szófia ellen fordították. Felszólították a nemességet, hogy hűsége jeleként járuljon a Troice-Szergijev kolostorban tartózkodó I. Péter színe elé. A Bojár Duma tagjai csak Szófia előzetes engedélyével utaztak oda, és nyomban visszatértek Moszkvába. Ezzel a cári tanács egyszer s mindenkorra kompromittálta magát I. Péter szemében. A fővárosi szolgáló nemesség (az „Uralkodó Udvara”) kivárt, hogy világossá váljon, ki felé billen a mérleg nyelve, s tömegesen csak ez után jelent meg a Nariskinek táborában. A vidéki nemesség nem mozdult. Egyedül Joakim pátriárka állt tüntetően Péter mellé. A döntő fordulatot a moszkvai sztrelec garnizon hangulatának megváltozása hozta. Augusztus 30-án a fővárosi helyőrség képviselői Troicébe vonultak. Szófia is ezt akarta tenni, de félúton megállították és visszatérésre kényszerítették. A Nariskinek még aznap nyilvánosságra hozták a Golicin herceg bizalmasait terhelő tanúvallomások tartalmát. Szeptember 3-án a Bojár Duma megtört, és kiadta Fjodor Saklovitijt (Szófia személyes tanácsadóját, Vaszilij Golicin jobbkezét, a Sztrelec Kormányszék vezetőjét) a Nariskineknek. Az I. Péterrel szimpatizáló bojárok és moszkvai szolgáló nemesek elindultak Troicébe.
A hatalomváltás gyorsan, vértelenül zajlott. A régenskormányzatot 1682-ben a Hovanszkijokkal és a sztrelecekkel szemben győzelemre segítő nemesi felkelés elmaradt. A vidéki földbirtokosok nem reagáltak I. Péter hívó szavára sem. Önkéntes távolmaradásuk „palotaforradalom” jelleget kölcsönzött az eseményeknek, s mintegy előrevetítette a XVIII. század „kamarillaharcait”.
1689. szeptember 12-én Saklovitijt kivégezték, Vaszilij Golicint száműzték. (Az államférfi kiterjedt rokonságából sokan a Nariskinek oldalán szolgáltak, emiatt elkerülte a halálos ítéletet.) I. Péter kész helyzet elé állította fivérét, Ivan Alekszejevicset. „Közös” döntésük eredményeképpen nővérük nevét többé nem említették meg hivatalos iratokon. A régensséget eltörölték, Szófiát kolostorba zárták. Mivel a duma legbefolyásosabb bojárjai nem szimpatizáltak a Nariskinekkel, I. Péter környezete háttérbe szorította a testületet, és minden állami pozíciót magának sajátított ki. A kormányszékek főtisztviselői karát szisztematikusan kicserélték. Az eredmény I. Péter (bátyja társcsászárságával fátyolozott) egyeduralma lett.
Az államügyek intézésében tanúsított aktivitásának fokozódásával az ifjú monarcha tekintélye rohamosan nőtt, a főúri tanácsé csökkent. Mint intézmény sem a Bojár Duma, sem az „Uralkodó Udvara” (Goszudarev Dvor) nem élte túl a péteri reformokat, bár tagjaik a cár kinevezési gyakorlatának köszönhetően az új kormányhivatalok személyzeti utánpótlását képezték. A vidéki nemesség tömegei véglegesen elveszítették – a Romanovok trónralépése óta konjunkturális – befolyásukat az udvarban zajló hatalmi harcokra. Az 1689-es fordulat rávilágított a moszkvai állam tradicionális hatalmi-képviseleti intézményeinek súlyos válságára.
A monográfia a témakör forrásainak, oroszországi és külföldi irodalmának részletes ismertetésével zárul. A művet a Régi Iratok Levéltárának (RGADA) kiadói vállalkozása, az Arheograficseszkij Centr adta közre.
Alekszandr Lavrov: Regentsztvo carevni Szofji Alekszejevni (Szofja Alekszejevna cárkisasszony régenssége) Moszkva, 1999. 304 o.
Szili Sándor